A Bosszúállók: Végjáték kapcsán nem a filmről vagy filmekről tudunk beszélni leginkább, hanem sokkal többről. Egy jelenségről, amelyben a Marvel uralma alá hajtotta a képregények után a mozikat is.

Történelmet írtak.
Mindenképp filmtörténeti jelentőségű, amit véghez vittek. Na nem feltétlen a művészeti érték miatt, inkább a monumentális 11 éven át ívelő és 22 filmből (plusz 11 sorozatból) álló portfólió miatt. Ez mindeddig példátlan filmes teljesítmény. Emlékezhetünk mekkora várakozás előzte meg anno a Gyűrű ura trilógia mozis felvonásait. Egyszerre forgatták és évente kaptunk egy epizódot. Ott a három rész elég volt, hogy hozzánk nőjenek hőseink és szomorúan távozzunk a moziból, hogy véget ért a történet. A franchise-ok, folytatások, mint jól bejáratott brandek, azért működnek, mert már megkedvelt sémára, szereplőkre hegyeződnek ki. Kevin Feige ennél jóval nagyobbat álmodott, egy egész univerzumot.

A színvonal.
Ki gondolta volna a 2008-as Vasember idején (Fiegen és a Marvelen kívül), hogy ebben bizony ennyi kraft lesz. Egy jól eltalált film, egy végtelen laza Robert Downey Jr.-ral a címszerepben, nagyszerű nyitány volt. Aztán jött a többi sorfilm, megismertünk egyéb hősöket és a különálló epizódokban elrejtett utalások, cameok kezdték filmről filmre támogatni, erősíteni egymást. Egy egészen érdekes dolog rajzolódott ki a szemünk elött, önálló filmekből álló, mégis egy irányba haladó történet folyam. Az alapanyag megvolt a kiadónál, hiszen 1939 óta termelték a sztorikat és a szuperhősöket. És a Fiege fennhatósága alatt megvalósult filmes projektek képesek voltak arra, hogy fogyaszthatók legyenek és bizonyos szint alá nem zuhant a minőségük. Egyrészt egyedi látásmódú rendezőket kértek fel, akik közül néhánynak a szigorú követelményrendszer ellenére is sikerült becsempésznie saját arculatát a filmbe - lásd. Shane Black vagy Taika Waititi. Másrészt olyan geek fickókat, mint Josh Whedon, aki a képregényrajongók legvadabb álmát is képes volt a vászonra varázsolni, amikor összehozta az első Bosszúállók filmben az addigra már megkedvelt hőseinket. Tehát, aki be ült egy Marvel filmre az tudta mit várjon, és mit fog kapni.
A különbség.
Tudjuk, hogy mindennek a fő mozgatórugója a pénz. Mindez inkább üzlet, mint művészet, de mégis képesek voltak ezt kevésbé a képünkbe dörgölni, nem úgy, mint azt a Warner teszi a DC kánonnal. Utóbbinál érezhető a kapkodás és a „csakcsináljukmámiisnehogylemaradjunk” feeling. Ellenben a Marvel mintha nem is venné túl komolyan magát és néha a kisujjából kirázná a következő kalandot. Persze nem ilyen egyszerű a képlet, de a szereplők közti dinamika, csipkelődés és a humor faktor sokat dob a filmek hangulatán. A legerősebb dráma közepette is marad benne könnyedség, és ez emberközelivé teszi. Ennek egyik ékes példája a korábban karót nyelt asgardi istenség Thor megváltozása a Ragnarök-ben. Pontosabban Chris Hemsworth komikusi képességeinek felfedezése, és átültetése a karakterbe. Ez a játékán is érződik, látszik, hogy élvezettel tobzódik a szerepben. A Végjátékban tovább fokozódik ez a vonal, egészen addig, hogy tulajdonképpen a figura már egy teljesen másik kultfilmbeli szereplőre hajaz, amint azt Tony Stark egy popkultúrális utalásban meg is jegyzi. A Marvel filmek hőseinek van szíve, így a filmeknek lesz lelke. És lehet, hogy ők is csak a pénztárcánkra hajtanak, de legalább jól érezzük magunkat közben mi is.

Meghatározó.
Nem mondom, hogy jó az, hogy a mozik leginkább képregényfilmekkel csábítanak. Az elmúlt években elvétve találunk csak olyan filmeket (pl.: Hang nélkül), amelyek önálló ötletből készültek és a nézők érdeklődésére valóban számíthattak. (A sors fintora, hogy a kakukktojásként említett film, olyan sikeres lett, hogy számíthatunk a folytatásra). Meghatározó tényezővé váltak a képregényekből készült filmek, és ezen pár eltévedt egyéb alkotás nem sokat tudott változtatni. Ha úgy nézzük, tulajdonképpen egy évtized alatt felnőtt egy generáció, akinek a mozi ezeket az alkotásokat jelentette. Hogy ez jó-e? Nem tudom, de a mozinak mindig is volt egy látványra épülő blockbusteres oldala. Ez egészen 90-es évek elejéig egyet jelentett az igényes szórakoztatással, hiszen akkor még nem lehetett mindent elintézni a CGI-ájjal készített parasztvakító trükkökkel. Akkor még nagyon kellett a történet is. Ma már némileg más a helyzet, a látvány sok tekintetben átvette a sztori helyét. De mindig is voltak és vannak filmek, amelyek nem akarnak többek lenni a szélesvásznú szórakoztatásnál. Ezt a MCU filmek is vállalták, és teljesítették is. E tekintetben meghatározták az elmúlt 11 év a mozis irányvonalát.

Hogyan tovább?
Most lezárult egy hosszú időszak, és tudjuk, hogy ezzel nincsen vége a sornak, mert már készen, illetve előkészületben vannak a következő filmek. Ezért a jó kérdés nem is ahogyan tovább, hanem a van-e értelme a továbbiaknak? Meg lehet-e ismételni azt a felfokozott hype-ot, amit az elmúlt 22 alkotás végére sikerült elszabadítani? Van-e létjogosultsága még egy hosszabb időn keresztül a nézők figyelmét és kegyeit kereső lazán összefüggő történetfüzérnek, ami valamikor majd kicsúcsosodik egy gigantikus végkifejletben? És lesznek-e olyan húzónevek, sztárok, színészek, akik képesek karizmájukkal teljesen magukévá tenni a szereplőket? A kiindulási alap, azaz a jelen végpont, megvan. De, hogy ez a vég valami újabb grandiózus kezdete, azt csak a jövő fejti meg. A mérce magasan van, ezért néhány csettintésnél biztosan többre lesz szükség.