Amit mindig tudni akartunk Batmanről. Egy Batman történet. 

Pontosan olyan nap volt, amilyennek egy ilyen napnak lennie kell. Komor, sötét és esős. Egész nap, mintha dézsából öntötték volna a vizet. Nem véletlen, hogy órák óta itt bent, melegben és szárazságban végeztem a fontos dolgomat. Pontosabban órák óta gondterhelten merengtem az üres jegyzettömböm lapja felett, minden ihlet nélkül. Míg nem kinyílt az ajtó és egy magas alak lépett be rajta, a ruhájával töméntelen mennyiségű vizet hozva magával. Becsukta maga mögött az ajtót, és bár kalapja mélyen takarta az arcát, mégis felismerhető volt. Legalábbis annak, aki tudta ki ő. Nyugodtan besétált, megszabadult a nedves gönceitől, és úriember módjára helyet foglalt az egyik asztalnál. Igen, ez a precíz kifejezés, úriember. Öreg volt, de nem látszott sem görnyedtnek, sem remegő kezűnek, inkább egy kimért, arisztokratikus úriembernek. Olyannak, aki sokat látott már az életben. És aki szomorúan bár, de méltósággal fogadja a veszteséget. Kávét rendelt én pedig nem tudtam levenni a szemem róla. Megérkezéséig tehetetlenül csapongtak a gondolataim, nem találva utat a tollam és a jegyzetem felé. Most értelmet nyert minden hosszú terméketlen perc, amit itt töltöttem. Úgy véltem itt a remek lehetőség, hogy végre kizökkentsem magam. Becsuktam a füzetem, zsebembe süllyesztettem és oda léptem az asztalához.
­– Elnézést, megengedi… - kezdtem óvatosan, de ő rám sem nézve, a kávéját kevergetve félbeszakított.
– Nem. – keverte tovább a forró italán, majd folytatta. - Csak egy nagy sztori reményében jött, nem igaz?
– Tessék? – hebegtem jól begyakorolt értetlenséggel, ami a mi szakmánkban gyakorta jól jön. Ő pedig végre abbahagyta a kevergetést és párszor megkocogtatta kanalát a csészéje szélén, mielőtt a tányérjára tette.
– Kidudorodik a zakója. A zsebében ott lapul egy jegyzettömb, ami azt mondja, vagy rendőr, vagy újságíró az illető. Mivel a rendőrök kávé helyett langyos löttyöt isznak és száraz fánkot tolnak az arcukba étkezés helyett, valószínűleg nem fordulnak meg egy ilyen igényes helyen. Itt elsőrendű a kávé, és a zamatos kávét kortyolgatva hosszasan elmélkedhet az ember a következő cikkén. – emelte rám a búskomor mégis szúrós tekintetét.
– Tökéletes megfigyelés. – mondtam, és a kezemet nyújtottam – Jake Pratt vagyok, újságíró.
– Alfred Pennyworth tisztelettel, bár ezt úgyis tudja. – nyújtotta felém ő is kezét – Mi lenne az?
– Micsoda? – értetlenkedtem tovább.
– Egy kérdést akart feltenni, nemde?
– De igen... – haraptam el a mondatot, majd szemöldökét felhúzó várakozó tekintetére folytattam – Az a szóbeszéd járja, hogy Batman nem más, mint Bruce Wayne. Igaz ez?
– Ezt beszélik? – jelent meg egy halvány mosoly ráncos szája szegletében. – Hm. Ez megnyugtató.
– Miért, nem igaz? – kérdeztem vissza, mire ő csak belém vájta szigorú nézését. 
– Nem akar leülni? – folytatta aztán – A nagy sztorikat ülve jobb hallgatni.
Kapva kaptam az alkalmon és elfogadtam az invitálást. Lassan leültem az asztalához és közben le sem vettem róla a szemem.
– Szóval miről pusmognak a népek? – kérdezte, amit kényelembe helyeztem magam.  
– Hogy Mr. Wayne a pénzét és a befolyását felhasználva maszkos igazságosztóként járta a város utcát éjjelente.
– És maga mit gondol erről?
– Csak azt tudom, hogy egy dologban minden pletyka megegyezik. Van bennük némi igazság. A kérdés csak az, mennyi?
– Ha azt mondom, ennek elég sok valóságtartalma van, az kielégítő?
– Ha ezt mondja, az ígéretes válasz, de nem kielégítő. Pontosítaná?
– Igen, Bruce Wayne maga Batman. Is.
– Hogy érti azt, hogy is?
– Ismeri Wayne úrfi történetét, igaz?
– Hogyne. Mindenki ismeri a szüleit egy utcai rablás során elvesztő milliárdos gyermek tragikus sztoriját.
– Én nem sokkal eme katasztrófa előtt érkeztem vissza a Wayne családhoz. Akkor éppen keleten jártam, de korábban a világ nagy részét végigutaztam. Katonáskodtam, vándor színészkedtem, alkalmi munkákból tengődtem. Bevallom, nem igazán akartam lekötni magam, de aztán a drámai történteket követően mégis maradtam és vigyáztam a fiúra.
– Szinte a gyámja volt. – bólogattam óvatosan.
– Szinte. – bólintott egyetértőleg és nagyot kortyolt még mindig gőzölgő kávéjából – Tudja, mi az a disszociatív személyiség?
– Nem igazán. – habogtam, eltérően az eddigiektől most őszintén.
– Olyan lelki zavar, amely során az illetőnek egy vagy több önálló életre kelt személyisége alakul ki. Külön névvel, viselkedési normákkal, egyéniséggel. Ritka betegség, amely egyik kiváltója valamilyen feldolgozatlan traumatikus élmény.
– Azt akarja mondani, Bruce Wayne-nek a saját énje mellett egy Batman féle személyisége is lett?
– Azt. – helyeselt – De ez még nem minden. Wayne úrfi egész életében nagy harcos volt. Néhány dolgot átadtam neki, amelyet katonaként vagy a világot járva megtanultam a háborúról, a harcról. Ő pedig Batmanként kamatoztatta ezeket, amikor árnyként üldözte a bűnözőket és a bűnt. Azokat, akik elvették az életét. Aztán kiderült, hogy a legelvetemültebb ellenségei nem kint vannak.
– Létezik rosszabb Jokernél vagy Rébusznál?
– Nem, náluk nincs rosszabb. Csakhogy ők valójában nem léteznek. Ők mind egy és ugyanaz a személy. Bruce Wayne meghasadt eleméjének szülöttei.
– Micsoda? Gotham legbetegebb gonosztevői nem is hús-vér emberek? – kerekedtek el a szemeim.
– De nagyon is valósak. A multiplex személyiségzavarban szenvedő minden személyiséget teljesen valósnak él meg, akár úgy, hogy nincs átjárás az egyének között.
– És nem próbálták meg kezelni?
– Dehogynem. Próbáltuk egyesíteni Thompkins doktorral a személyiségeket, de próbálkozásaink rendre kudarcot vallottak. Nem kevesebb, inkább egyre több arca lett a gonosznak a lelkében. Pingvin, Kétarcú, soroljam?
– Ez hihetetlen. Bruce Wayne egy személyben tartotta rettegésben a várost?!
– Nem, Bruce Wayne nem volt szörnyeteg. Mint mondtam, ő nagy küzdő volt. Amikor önmaga volt, minden erejével hadakozott a belső árnyai ellen. De tartósan győzni nem tudott, rendszerint felül kerekedtek rajta. Egészen mostanáig.
– Nem értem. – csóváltam a fejem - Az Arkham Elmegyógyintézet tele van Batman által elfogott gazfickókkal.
– Tanúsíthatom, hogy nincs ott senki. Arkham egy költséges projektje volt Wayne úrfinak, hogy kigyógyítsa magát ebből a kórból. Ebben nem járt sikerrel, de jó ötlet volt eldugni a világ szeme elől ezeket a közveszélyes gazembereket. Így legalább távol tarthattuk a magához hasonló kíváncsiskodókat.
– Arkham üres?!
– Ühüm. – konstatálta egykedvűen a meglepettségem - És egy külön expressz alagút vezet hozzá közvetlenül a Wayne villából. Nem véletlenül.
– Ezt nem hiszem el – hitetlenkedtem – Ez a mese túl vad.
– Látja, mennyire megnyugtató, hogy nem erről pletykálnak az emberek. Egyébként ha nem hiszi, akkor magyarázza meg, hogy Batman miért nem ölte meg az ellenségeit? Miért dugta be őket inkább egy elmegyógyintézetbe?
Erre nem tudtam mit mondani, csak visszavágni.
– Ha ez igaz, most miért osztja meg velem mindezt?
– Mert a mai nap után már nem számít. És maga úgysem fogja megírni. Még egy darabig legalábbis.
– Ezt a sztorit hülye, aki nem írja meg. – csattantam fel, de Alfred ráncos szája sarkában erre újra csak megjelent az a hamiskás mosoly.
– Drága barátom, még mindig nem érti. Gothamban nem Batman miatt csökkent a bűnözés. Sokkal inkább a Jokerhez hasonló fickók miatt. Ahol ilyen rettenetes lények tűnnek fel, ott a gengszterek is jobban teszik, ha meghúzzák magukat. Ma eltemettem Bruce Wayne-t, vele együtt Batman-t, és az összes veszélyes és gyilkos teremtményét. Amint ez kiderül, szabad prédává válik város a bűnözők szemében. Írja meg mindezt és imádkozzon, ha kilép az utcára. – ezzel felhörpintette a maradék kávéját és a csészét finoman, egy úriemberhez méltón, letette a tányérra. Én csak néztem rá némán.
– Úgy látom, nincs több kérdése. – kezdett feltápászkodni az asztaltól.
– De van. – állítottam meg őt félúton a kabátja és a kalapja felöltése közben. – Maga mihez kezd ezután? Mondja Alfréd, maga nem fél kimenni majd ezekre az utcákra?
Ahogy a beszélgetés közben többször, ezúttal is előbb felelt a ráncos szája szegletében felbukkanó apró mosoly, csak aztán szólalt meg.
– Alfréd jó ember volt, de többé nincs szükség rá. Így hosszú idő után újra önmagam lehetek. Alfréd sokat látott életében, de én még annál is többet. Nincs mitől tartanom, félelem nélkül járom az utcákat.
– Miért? Ki maga? – álltam fel a székemből.
Az ajtóból fordult vissza, és míg a kalapját a fejébe nyomta, odavetette.
– Raz al-Ghul. Örültem a találkozásnak.
Pontosan olyan nap volt, amilyennek egy ilyen napnak lennie kell. Komor, sötét és esős. Egész nap, mintha dézsából öntötték volna a vizet. Nem véletlen, hogy órák óta itt bent, melegben és szárazságban üldögéltem. És az sem véletlen, hogy még jó sokáig fogok itt bent a melegben és biztonságban üldögélni. Miközben a fejemből sehogyan sem tudom kiverni ezt a sokat mondó, ráncos szájszegletben megbúvó kicsi mosolyt.

VÉGE
Ha tetszett ez az írás, akkor nyomj el like-ot.