Fotó: EPA

Vannak rendezők, akik valami oknál fogva kikiáltott zsenik és közben mégsem azok. Ilyen Ridley Scott, akinek jobban megnézve a munkásságát, egy jelző jut az ember eszébe: túlértékelt.

EKÉZŐ rovat
Ekéző rovatunkban jó magyar hagyományt ápolva magyarázatot adunk arra, hogy ami jó, az még sem olyan jó. Mert nekünk semmi nem elég jó. És tényleg nem?

Kezdjük az érdemeivel. Mert jó alkotóként vannak filmtörténeti jelentőségű darabjai, ez tagadhatatlan. Nem kisebbíthetjük a hatását, valóban kötődnek a nevéhez igazi klasszikusok, elég csak a Nyolcadik utas: a halálra gondolni, amellyel megalkotta a filmtörténet egyik legzsigeribb bestiáját. A szörnyet, akibe a legtöbb rendezőnek beletört a bicskája. (Talán csak James Cameron a kivétel). Maga Scott sem tudott mit kezdeni szülöttje pátyolgatásával, hisz a "nem alien filmként" marketingelt Prometheus, amely "igenis alien film", sem mutatott egyenletes teljesítményt, az Alien: Covenantról már nem is beszélve. Nem csoda, ha a várakozásokat alul múló teljesítmény után, már nem gondolkodott tovább trilógiában, hirtelen tovaszálltak az addig mindent elárasztó alienes ötletei.

De ne lovagoljunk tovább xenomorfon, mert még kirobban a mellkasunk. Nézzünk inkább egy másik filmet, ahol már tetten érhető a túlértékeltség. Egy kultfilmet, a Szárnyas fejvadászt. Biztosan velem van probléma, de én többszöri újra nézés során sem tudom igazán magasztalni ezt a filmet. Értem, hogy van itt mély mondanivaló, látom a szemet gyönyörködtető látványvilágot és a Tarr Béla nyálcsorgatását kiváltó lassú ritmust, de "lófász nehogymár" ettől mindjárt jó is legyen egy mozi. Kissé unott, túlművészieskedett alkotás ez a film, amely a kult státuszt jóval a bemutató után nyerte el, amikor egy sci-fi fesztiválon véletlenül nem a már ismert kópiát vetítették le, hanem egy alternatív befejezéssel zárulót. A közönség ünnepelt és a mű második virágkorát kezdte élni. Egyben megszületett a rendezői változatok kora is. Legalábbis DVD-n.

Vagy ott van a legjobb film díjával jutalmazott Gladiátor. (Oké, az akadémia tud érdekeseket húzni, ahogy tette ezt Scorsese A téglájával is, ami színvonalában inkább volt bontott tégla a direktor addig felépített életművében.) Maximus kalandjairól újra és újra egy dolog jut eszembe, hogy Jean-Claude Van Damme a 80-s és 90-es években zsákszámra ontotta az ugyanezen történetszálra felfűzött filmjeit. A főhős elvesztette a családját, a szabadságát és véres bosszút áll. Igaz ezek egyike sem volt szandálos film, és talán olyan zseniális főgonosz sem jutott neki, mint Joaquin Phoenix, de sokkal izmosabb volt, mint Russell Crowe fénykorában és legalább olyan csúnyán is tudott nézni. A spárgáról nem is beszélve. Neki az is volt. Nem főzve csak állva.

Szóval vannak Scottnak azok a filmjei, amelyek erősek, kimagaslók, lásd Thelma és Louise, Fekete eső, A sólyom végveszélyben vagy a Mentőexpedíció. A másik oldalra azonban olyanok jutnak, mint a Hannibál, Mennyei királyság vagy épp a G.I. Jane. Mi van? Ezeket nehezen sem lehet fogyaszthatónak nevezni. Ennyire ingadozó teljesítményt még az öcsi sem mutatott. A tragikus sorsú Tony Scott általában hozott egy erősen közepes vagy afölötti szintet és miközben tökélyre fejlesztette a reluxán beverődő napfény fotózását, amelyet aztán Michael Bay lenyúlt tőle, legalább szórakoztatott. Nem akart sokat markolni, de azt tisztességesen tette. Ellenben Ridley nagy szavak és nagy történetek között időnként a földre esik.

Ékes példája annak az alapvetésnek, hogy jó forgatókönyv nélkül egyetlen rendező sem juthat révbe. Amikor kezébe kerül egy nagyszerű szkript, ott nem hibázik. Jó könyvekből jó filmet csinál és kész. Nincsenek rá jellemző manírok, jellegzetességek, csak kitűnő szakmai tapasztalatok. Ebben nagyon ott van a szeren, akár a temetéseken csajozó Chaiz. Mégis, ha megnézünk egy tőle származó mozit, bármilyen jó legyen is, látszatra nem mondanánk meg, hogy tőle származik. Ez a kiváló iparos ismérve, aki szuper dolgokat képes varázsolni, de a személyisége nem érezhető belőle. Ezt felróttak legutóbb szegény Ron Howardnak is a Solo kapcsán. És ez az a plusz, ami Spielberg klasszikus filmjeit körbe lengi vagy Christopher Nolan stílusában is tetten érhető, esetleg Guy Richiet is egyedivé avanzsálja.

Ridley Scottnál az egyediség annyi ideig sem tűnik fel, mint Stan Lee a Marvel blockbusterekben. Ő személytelenül rakja össze a munkáit. Talán ezért sikerül neki a legkülönbözőbb stílusú filmekben is nagyon alkotnia. Időnként. Ám bármennyire is lenyűgöző az életműve, és elsőrangú filmekkel rendelkezik, a zsenialitás nem tartozik az erényei közé. Az átlagosnál hatékonyabb iparos, és ennek jobb napjain, meg jobb alapanyagok esetén mi isszuk meg a levét. Szerencsére.

Ha tetszett ez a poszt, akkor nyomj egy like-ot, és nézz meg egy jó Ridley Scott filmet.